Egy új érzéssel ismerkedem mostanában. A szorongással. És nem tetszik, hogy egyre többször meglátogat, és órákat, napokat, heteket velem marad. A szorongással, amikor reggel kinyitom a szemem és az az első gondolatom, hogy milyen szörnyűség történt a világban. Kik azok, akiket siratnunk kell, kik azok az ártatlanok, akik a világ bármely pontján a terrorizmus áldozataivá váltak. És szorongok attól, hogy mikor és hol történik ismét valami pusztítás, ki és hol fordul egymásnak értelmetlenül és érthetetlenül. Szorongok, ha ránézek a gyermekeimre, mert ők jelentenek számomra mindent, de milyen lesz a jövő, amit adunk nekik? Mit építünk és rombolunk most, mi az örökség, amit húsz év múlva nekik hagyunk? Nem akarok tartani attól, mit hoz a jövő és nem akarok félni a jelenben. Nem akarom, hogy a folytonos veszélyt lesve éljük az életünket és a gyerekeink sorsa, világa és jövője miatt aggódjunk. De a szorongás mégis egyre többször hívatlan vendégként betoppan, és én azon töprengek, mit tehetünk ellene. Hiszem, hogy a szeretet és az összefogás segít és reményt ad. Hiszem, hogy békében élhetünk egymással. Hiszem, hogy a gyerekeinknek van és lesz jövője ezen a bolygón. Mert csak így érdemes…
