anyák napja

Mindig is tudtam, hogy szeretnék majd egyszer én magam is anyává válni, van egy emlékképem is erről, amely a mai napig élesen él bennem. Anyukámmal épp hazaérünk az iskolából, és valamiről beszélgetünk – mert mindig, mindenről órákat tudunk beszélgetni – és egyszercsak azt mondom neki, hogy én biztosan anya leszek, ha nagy leszek. Még akkor is, ha nem lesz mellettem társ, szeretném tudni, hogy milyen érzés anyának lenni. Aztán ez a vágy amilyen gyorsan jött, gyorsan el is illant, és bizony társsal az oldalamon vagy anélkül sok-sok éven át egyáltalán nem éreztem semmiféle késztetést, hogy a korábban megfogalmazott gondolat a valóságban manifesztálódjon. S milyen érdekes az élet! Abban a percben, amikor Andrással egymásra találtunk, tudtam, éreztem, hogy megérkeztem, és itt az ideje, hogy az életem új szintre lépjen és beváltsam egykoron magamnak tett ígéretemet. (És most elárulok egy apró kis titkot az életünkből. Amikor bárki megkérdezte vagy megkérdezi tőlünk, hogy a gyerekeink tervezetten érkeztek-e közénk, akkor mindig mosolyogva eláruljuk, hogy egyikük sem volt tervezett baba, csupán arról van szó, hogy ők már nagyon szerettek volna jönni, és az első adandó alkalmat kihasználták, amikor mi magunk nem voltunk résen. 🙂 Ennek a csodás, első felismerésnek már több, mint 4 éve… Anya lettem. Emlékszem a leírhatatlan büszkeségre, amikor először mondtam ki ezt a két szót, az érzésekre, a tomboló, áradó szeretetre, amelyet akkor éreztem, amikor a karomba vettem Hannát. Az első mosolyokra, amelyek nekem szóltak, a könnycseppekre, amelyeket letöröltem az arcocskájáról, és az első alkalmat, amikor végre kimondta: anya… És emlékszem arra is, amikor amiatt izgultam, vajon tud-e az anyai szív szeretete megkétszereződni, lehetséges-e a szeretetet nem elfelezni, hanem megduplázni?