Blue

Ilyenkor mindig az futott végig az agyamon, hogy milyen balfék az adott apuka/anyuka, hogy nem bír el egy ilyen apró emberkével. Jelentem, ma már, hogy én is a részese vagyok ezen játszmának, bátran kérek elnézést minden korábbi lenéző ítéletemért, mert sokszor valóban nehéz az élet az apróságokkal. Amikor épp amiatt könyörögsz a csemetédnek, hogy ugyan legyen már annyira kedves, és induljon el hazafelé a játszótérről, mert már réges rég túl vagyunk a vacsoraidőn, és erre konstans NEM, vagy visítás, vagy menekülés a válasz, akkor mégis mi a jófenét csinálsz? Fenyegetsz? Kiabálsz? Ígérgetsz? Van erre valamilyen ultimate megoldás? Mert én sokszor azt érzem, hogy tép az ideg és legszívesebben lekiabálnám a fejét. Sajnos, mostanában egyre gyakrabban meg is teszem. És ami a legszörnyűbb, hogy ezt követően iszonyú lelkiismeret-furdalásom van, mert látom a szemében, hogy nem érti, miért kelek ki így magamból. Szóval, valaki mondja meg, hogy létezik valami olyan csodálatos eszköz, amellyel könnyedén abba az irányba terelhető gyermekünk, amerre mi szeretnénk, és megkímélhetjük őt és önmagunkat is a veszekedéstől? Mert én ezeknek a kis háborúknak a végén azt érzem, hogy alkalmatlan vagyok az anyai szerepre. Persze bízom benne, hogy nem így van, de sokszor elgondolkodom, mi vár még rám???