Amikor az első babánkat vártuk, rengeteg kérdés, helyzet és érzés kavargott bennem. Hogy fogom ezt csinálni? Alkalmas vagyok anyának? Biztosan most érkezett el az idő? Mi van, ha bepánikolok? Hogyan változik majd az életünk és a kapcsolatunk? Mit fogok kezdeni a számtalan ismeretlen helyzettel? Aztán megszületett csodálatos kislányunk, Hanna, és elkezdődött az életünk egy új fejezete, számtalan kihívással, örömteli és néha kétségbeejtő helyzettel.
És aztán ott voltunk mi együtt hárman egy kialakult élettel, rendszerrel és szokásokkal. Amikor kiderült, hogy új családtag érkezik hozzánk, ismét fordult egyet a világ, és rengeteg kérdés merült fel bennem. Az eddig kialakított rend felbomlani látszott és nem tudtam, hogyan fogunk egy új univerzumot felépíteni. Most pedig már, hogy a csaknem négy hónapos gyönyörűség, Fanni is velünk van, elmondhatom, hogy sikerült megteremteni a négytagú családunk alapjait. Nem volt egyszerű, rengeteg kérdés visszhangzik bennem még ma is, de ezek némelyike megválaszolásra került, s ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve bátrabban tekintek a jövőbe.
1. Már tudom, hogy a szülés a legkisebb feladat. Mondhatni, hogy az A betű egy többszörösen összetett, bonyolult mondat elején. Amikor Hannát vártam, nagyjából addig láttam előre, hogy igen, majd 9 hónap múlva egyszer csak meg fog születni valahogy egy pici baba. De ami utána következik, az az igazán nagy feladat, minden nap egy-egy új kihívást tartogatva.
2. Az ösztönök működnek. Nem számít, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy szoptattál, köldökcsonkot ápoltál vagy büfiztettél, ezek a feledésbe merült mozdulatok most automatikusan ismét működésbe lépnek, és kérdés nélkül csinálsz mindent. Úgy látszik van bennünk egy picibaba-memória, ahova ezeket a dolgokat raktározzuk, és előhívjuk, amikor szükséges.
3. Magabiztosabb lettem. Hanna az élő példa arra, hogy képes vagyok ellátni egy gyermeket -persze hibákkal meg erényekkel együtt – nevelgetni, tehát a dolog működik. Ez azért az én önbizalmamat is megdobta, bátrabban mondok nemet, vagy vagyok keményebb szívű, hiszen tudom, hogy néha szükség van a határok kialakítására, ez biztosítja a nyugodt kereteket.
4. Ami korábban működött, most csődöt mond. Tehát, ha van egy jól kialakított rendszerünk, amelyet sikerrel alkalmaztunk első gyermekünk esetében, például az altatásnál, az tuti, hogy a másodiknál nem fog működni.Persze, megpróbálhatunk mindent úgy csinálni, mint korábban, de legyünk rugalmasak és fogadjuk el, ha gyermekünk magasról tesz ezekre az elképzelésekre és új módszerek kidolgozását követeli majd meg.
5. Minden olyan állítás, amely szerint a második gyerek teljesen más lesz, mint az első, IGAZ. S nem feltétlenül a jellembeli tulajdonságokra gondolok ez esetben, hanem működésre, és különböző szituációkra adott válaszreakciókra. Tehát, ha mondjuk az első gyerek nem volt hasfájós, a második biztosan az lesz, ha az első elfogadta a cumit, a második nem fogja, ha az első sokat és nyugodtan aludt, a második biztosan nem fog.
6.Testvérféltékenység létezik, de kezelhető. Számomra az volt az egyik legnagyobb félelem, hogy miképp fogja majd a nagyobb testvér fogadni a kicsit, a babavárás első időszakában féktelenül ordító gyerkőcöket, egymás haját tépő testvéreket és még sorolhatnám…. vizionáltam. Éppen ezért próbáltuk nagyon tudatosan előkészíteni a terepet a kicsinek, sokat beszélgettünk, meséltünk róla, és engem lepett meg a legjobban, amikor Fanni megszületését követően a kórházban Hanna rám egyáltalán nem volt kíváncsi, csak a testvére érdekelte. Már ott simogatni szerette volna, és amióta együtt vagyunk, minden nap meg is teszi. Persze, nem szeretnék idealista lenni, nyilván közöttük is lesznek majd marakodások és harcok, de már most hatalmas szeretettel néznek egymásra, és ez számomra igazi ajándék.
7. Minden pillanatunkat áthatja a logisztika. Különösen az első pár hétben, amikor még sokkal elesettebb voltam, a felnőtt társalgások 90%-t a logisztikai kérdések megvitatása merítette ki. Ki viszi ma bölcsibe Hannát? Kell menni Fannival védőnőhöz? A gyerekorvos mikor jön? Hogyan vásárolunk be? Kit fektessünk le előbb? És ez addig nagyjából így van, amíg ki nem alakul egy új rendszer, amiben mindenkinek megvan a maga feladata.
8. Megtanultam priorizálni. Régebben azt gondoltam, hogy nekem tudnom kell, képesnek kell lennem minden női szerepet – anya, társ, házitündér, dolgozó nő – egyszerre, hibátlanul és lelkesen abszolválni. Persze, az élet rávilágított arra, hogy igenis szükséges fontossági sorrendet felállítani, különben teljesen szétesem, stresszes és boldogtalan leszek, arra pedig senkinek nincs szüksége. Így előfordul, hogy egekben áll a mosnivaló, vagy épp ebédet rendelek, mert fontosabb volt, hogy gyurmázzak vagy Fannival gügyögjek, de emiatt már nem érzem magam rosszul.
9. Rugalmasabb lettem. Az első gyerekkel az ember mindent tökéletesen akar csinálni – persze a tökéletességre törekvés a legnagyobb csapda, és erre nincs is senkinek szüksége. Aztán a második babával már megengedőbbé válunk sok kérdésben, mert rájövünk, hogy nem történik semmi, ha a magunk által épített határokat egy kicsit kijjebb toljuk. Én például biztos vagyok benne, hogy az a legpihentetőbb a baba számára, ha minden alvásnál az ágyában alszik, de akkor sem történik tragédia, ha bizonyos alkalmakkor a babakocsiban pihen.
10. Korábban lehetetlennek tűnő helyzetek már meg sem kottyannak. Az első lányunk érkezésekor szinte elvesztünk a ránk zúduló információk áradatában, amelyekkel folyamatosan bombáztak minket: megváltozik az életünk, soha nem alszunk többé, nem lesz egy nyugodt percünk sem, a gyerek állandóan üvölt, bla-bla-bla. Ez persze minket is megrémisztett, és persze nem volt könnyű hozzászokni sok új helyzethez, vagy a spontaneitás száműzéséhez az életünkből. Amikor megszületett Fanni, már egy új élethelyzetbe érkezett, s például az, hogy az éjszakáink ismét feldarabolódtak, már fel sem tűnt.
11. A nagyobb gyerkőc lesz az asszisztensünk. Mindegy, hogy pelenkázás, fürdetés, szórakoztatás vagy simogatás, a nagyobb mindig kapható egy kis közös “munkára” a kisebb körül, ami szorosabbá fűzi a kapcsolatot közöttük és közöttünk. És ez így van jól.
12. Ki tudom mondani, hogy szükségem van segítségre. Elfogadtam, hogy nem tudok egyszerre minden fronton teljesíteni és a kontroll mániámat kissé feladva néhány dolgot kiengedtem a kezemből. Már nem félek kimondani, ha valami nem megy, nem akarok beleszakadni , hanem kérek és elfogadom a segítséget. Mindegy, hogy ez a gyerekekkel kapcsolatos, vagy a háztartást érintő feladat, vagy a lehetőség, hogy néhány órára magamban lehessek, csodálatos, hogy van ezekben segítségem. Hiszem, hogy ez így mindenkinek jobb, én nyugodt vagyok, a gyerekek is boldogok, szóval win-win.
13. Felértékelődik minden kettesben töltött perc. Hatványozottan igaz, hogy még jobban figyelnünk kell arra, hogy kiszorítsunk magunknak minden olyan pillanatot, amely csak kettőnkről szól. Néha nehéz, de fontos, hogy legyenek most is közös élményeink, és megtartsuk a férfi-nő relációt is, ne csupán a gyerekeink szüleiként tekintsünk magunkra.
14. Fókuszálok. Bár a nőkre amúgy is jellemző, hogy egyszerre több feladatot képesek hatékonyan ellátni, a második gyerek megszületésével ez a tulajdonság igazi bűvészmutatvánnyá érik. Épp ezért mindig egy adott helyzetre fókuszálok, mindig azt próbálom megoldani, és ha az megtörtén, utána foglalkozom a következővel. Egyenlőre működik.
15. A szeretet nem osztódik, sokszorozódik. Erre abban a pillanatban jöttem rá, amikor 2015. április 7-én 12 órakor a kezembe vehettem Fannit…
Fotók: Vágó-Máth Szilvia
